Kétgyerekes, igyekvő kismama lennék, de van, amikor az esti kicsike punnyadást semmiért nem vagyok hajlandó beáldozni - így előfordul, hogy a mosatlan edények egy éjszakát pihennek a konyhában. Legutóbb ez a lusta este egy hosszúhétvége 3. napján volt, mielőtt 2 éjszakát itthonról távol töltöttünk. Másnap hatalmas lelkesedéssel nekifogtam a romok eltűntetésének és amikor már-már elhatalmasodott rajtam a hurrá hangulat és szinte láttam a mosogató alját akkor egy pillanat alatt kapott el a jeges rémület és undor. Rövidre fogom: két shaker tűnt elő a mosagtó alján - ZÁRVA!!!! És azok bizony az utazásunk előtt kerültek már oda... Nem, nem azért voltak zárva, mert tiszták voltak, távolról sem. Tisztáznám: ezek nem egy duhaj, koktélkevergetős party után maradtak ott, a néhány napos alkoholos keverékek illata mennyei áldás ahhoz a hullaszaghoz képest, ami ezekből kinyitás után feltör - ezekben ugyanis néhány nappal korábban fehérjeturmix készült. Nem nekem :) Az rejtély számomra, hogy miért kerülnek ezek rendre bezárva a mosgatóba - hasonló hülyesége életem drága párjának, hogy összepárosítva dobja bele a szennyesbe a retkes zoknikat (oké, tudom, legyek hálás, hogy egyálalán a szennyestartóba teszi). Szóval azt hiszem, az ellenségeimen kívül senkinek nem kívánnám azt a lágy szellőt, ami ezek pisszenős kinyitása után betölti a konyhát.

Na az ilyen pillanatok azok, amikor azért el szoktam gondolkodni, hogy mégis mi baja lehet velem? :D

A "nagyon utálom" dolgok listáján kétség kívül ott szerepel a:

- vacak éjszaka

- hétfő

- taknyos, ködös idő.

A 3 együttállása általában különösen zorddá tesz - de ma valahogy nem. Ezektől függetlenül is nagyon jól érzem magam, sőt, a tudat, hogy a fenti körülmények ellenére is jól vagyok, még inkább feldob. Gondolhatni "jahhpersze", de én azt hiszem, van ennek köze a tegnapihoz és már talán a felismerés is sokat számít, hogy jobban kell szeressem magam. Első lépésben ma meg is ajándékoztam magam egy csajos kuponnal, megyek majd manikűrre. De nem állok le ennyinél, este összeállítom a novemberre vonatkozó "akarom" listámat.

Miért van az, hogy egy hosszú, (relatví) jó hangulatban telő hétvége végére jutok el oda, hogy törnék, zúznék és azt érzem, én vagyok a földön a legszerencsétlenebb? Ez persze nincs így, távolról sem, csak azt érzem, hogy a mellemen ül megint az a qrva elefánt és az orrmányát meg a nyakamra csavarja.

Hétvége címszavakban: utazás anyósomékhoz - kicsilánnyal először -, Beni nagyfiús ágyat kapott ott (sose aludt eddig abban, most se szerettem volna, de ez van, csak a második éjszaka esett le és csak kicsit sírt...) és megjegyzendő tény összesen ennyi. Nem volt rossz, nekem ezek az utazások mindig a tanulásról szólnak, az önkontrollról, a magamra való görcsös odafigyelésről, mióta tavaly karácsonykor kiderült, hogy nekik sok vagyok (néha magamnak is ) és most azt hiszem, elég jól vizsgáztam. De sajnos valami nem változik - a létező legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudom V anyukáját közelebb engedni, van benne valami, ami eszetlen erővel lök el tőle, az aurám peremén se nagyon tűröm, mert jön az a folytós érzés. Nekem ez az érzés teljességgel ismeretlen korábbról és ezért diszkomfortos, ha lehetne, megszabadulnék tőle, de még nincs meg a dolog nyitja - ugyanakkor még legalább a hitem megmaradt, hogy ez nem feltétlenül tart örökké.

De nem, nem ez az elefánt, hanem kezdek szembesülni azzal, hogy mindenkit magam elé helyezek, mindenkinek adnék és ettől lassan elfogyok, kimerülök. Igaz ez Vre is (sőt, leginkább rá), bármennyire tagadni szokta ezt magam előtt is - a jó az egészben az, hogy a felismeréstől csupán mintegy 2 gondolatnyira van a megoldás, így ezt nem is érdemes a végtelenségig húzni. Hibáztatni csak magam tudom, ezen nekem kell változtatni. A nehezebb része az lesz, hogy ezt gyakorlattá tegyem és végre tényleg becsüljem magam is és megtanuljak önzőnek lenni - mert KELL. Ez nem azt jelenti, hogy bármi gond lenne VELÜNK, mert a gond BENNEM van. Tartom magam, hogy tőle jobbat nem kaphattam volna az élettől, de azért ezért/ezen mindig van mit melózni (talán leginkább akkor, ha azt hisszük, minden a legszpibb, jobb nem is lehetne. Az ugyanis tényleg anyira félelmetes, hogy szerintem érdemes egy kicsit megijedni tőle és jobban megnézni...)

És mit akarok még? Tudni, okos(abb)nak lenni és - alkalmanként és a szó jobbik értelmében - felülkerekedni és nem mindere rábólintani... Persze a gyengébekkel folyamatosan gyakorlom ezt (pl. igen, ayósom erre talán a legjobb példa sajnos :/), de ez nem tesz többé, sőt, ez etikátlan és sokszor szükségtelen.

Az előbb még idegbajosan kaptam magam elé a laptoopt és kb. negyedszerre sikerült csak belépnem ide, mert azt éreztem, írnom kell, MUSZÁJ, és igazam volt. Jobb lett, sőt!

Írásterápia rlz :)

És mivel épp most az apróbbtalpú is felébredt, már szaladok is, megállás ugye nincs.

laza kihagyás után a történet folytatódik - 2 gyerekkel később

meg sem próbálom leírni, pótolni, ami kimaradt, röviden legyen elég annyi, hogy minden csodálatos, jelenleg itthonülő vagyok a két aprósággal és menny és pokol között lavírozok. Ez rettenetesen túlzott azonban, mert ha őszinte akarok lenni, saját magam legnagyobb meglepetésére kislányunk születése óta (lassan 3 hónapja) egyetlen olyan nap volt, mikor azt éreztem, vége, kész, ez nem nekem való. Tehát mondjuk 90 napból egy, szerintem ez tök baba :) Persze pillanatok vannak nehezebbek, van, hogy olyat teszek, mondok, ami után legszívesebben fülem-farkam behúzva elvonulnék sírni a sarokba, de a fiunk megszületése óta eltelt idő, és az újonnan az életembe bekerült, hozzám hasonló cipőben járó asszonykák (értsd: anyukák aprókorúval) tapasztalatai alapján azt kell mondanom, ezzel sincs gond.

Van ám, mikor gondolatban kihúzom magam, és mindenkinek teli szájjal a képébe röhögök, akinek a második várandósságom alatt az volt számomra a legfontosabb üzenettel bíró, ismétlődően elhangzó közlendője, hogy "nehéz lesz ám". Mintha akarták volna, hogy a lakásunkban felgyülemlett mocsokban 4kézláb mászva, segítségért szűkölve lássanak. Hát kedveskéim, ez bukta, sőt! Lehet, a lakás nem csillog minden nap és van, hogy egy éjszakán át pihen a mosogatni való, de összességében kiegyensúlyozottabb vagyok, mint 1 babával. (14,5 hónap van köztük)

A nagy visszatérés alkalmából azt is szeretném most gyorsan lejegyezni, hogy ma van épp 5 éve, hogy minden racionalizmusomat és megfontoltságom félredobva talán másfél korsónyi bátorítás lekűzdése után azt mondtam az egyik jóképű és széplelkű kollégámnak - akivel akkor már 1,5 hónapja lelkileg csaltam az akkorimat - hogy szeretem. Akkor ez épp ugyan így egy pénteki napon volt és azóta sem fogom fel, hogy voltam erre képes, de nem sült el a dolog rosszul - másfél éve hozzámentem feleségül.

Nem akarok már elveszni, írni jó, jövök még - csak mostanság nem én osztom be az időmet.

Ez egy tipikus befáradt szombat, délelőtt kötelező nagyizás, aki megint rákérdezett, mi van a kicsivel - a kicsi pedig nem a hamarosan születendő dédunokája, hanem újra előhúzta a kalapból a lassan egy éve elhunyt nagypapám állítólag azóta más nőtől született gyermekét. Sajnos ritkulnak a tiszta pillanatok és ezzel együtt bármennyire is borzasztó, de megszűnik számomra annak lenni, aki. Nehezen viselem nagyon.

Aztán rohanás haza, anyuék nálunk ebédeltek. Mindeközben V folytatta a tegnap megkezdett aquascapinges projektjét. Tegnap elkezdett értsd: tegnap kezdte el összerakni, az elemek, hozzávalók hónapok óta gyűltek a lakás különböző pontjain. Most fél hét, állapota közel neurotikus, a szűrő ereszt, leszarja, nem érdekli, majd holnap - de mégsem, újra bütyköl, nyughatatlan. Én meg mindeközben a hálóban a laptoppal az ölemben a szexuális életünkről merengek. Valójában valami olyanról, ami - hová szépítsem - nincs. És ezt még magamnak is csak most vallom be. Amikor (van) volt, az paradicsomi, de már lassan küzdeni is annyit kell érte, mint a megváltásért. A várandósság előtt a stressz, a hajtás volt a mumus, most meg engem a hormonok basztatnak (menny és pokol, ördögi kívánósság váltja a teljes közönyt), őt meg a félelem. Szóval ez van. Lassan beletörődök, elfogadom, de ugyanakkor nő bennem a félelem, hogy talán csak anya leszek majd neki, és nem a NŐ, a szerelme. Nekem ez a hiány a qrva eresztő szűrő, engem ez tesz idegessé, de ha tudnám, hogy csak ezért közelít, akkor eltaszítanám. Mondtam már, hogy szerintem qrvára nem könnyű a terhes nők lelki világát megértni? Még jó, hogy a saját oldalamon vagyok :-)

V tegnap este közölte, hogy többek között azért is nagyon klassz, ha az embernek babája van, mert "legálisan" lehet infantilis. jelentem alássan, ő ezt annyira komolyan is veszi, hogy már gyakorol keményen. bele is gondoltam: milyen súlyos mértékben csinálnak magukból a szülők hülyét a gyerekük miatt? szerintem egyáltalán nem véletlen az, hogy nincsenek emlékeink néhány hónapos korunkból, nem lennék meggyőződve annak személyiségfejlesztő hatásáról, sőőőt!

Prücsök egyébként azt hiszem, ma hajnalban is csuklott, amit én szokás szerint megint jól kiröhögtem. az ő reakciója más volt - vélhető dühös tehetetlenségében óriási blahét vert le. már most szerelmes vagyok a fiamba.

Nos igen, de ezt is ezernyi irányból vagyok képes szemlélni.

Örökkévalóságnak tűnik, mert ebből 2 hónap még munkával fog telni, és azt egyre jobban rühellem, másrészt viszont állatira sok cuccot meg kell még venni, és ahhoz meg igen kevéskének tűnik.

Hétvégén anyósos utazás volt, kitaláltuk, megnézünk ott is egy boltot, hátha olcsóbb, mint pesten. Akkor webáruháza volt, olyan hamar rábukkantunk, hogy biztosnak tűnt, ez valami hodáj lesz - nos, alig fértünk be a babakocsiktól. Az eladó nagyon kedves volt, de percek alatt erősítette fel bennem az érzést, hogy én felkészületlen vagyok, és azt sem tudom, mit szeretnék. Kicsit talán az is megfordult a fejében, hogy nekünk aztán így minden szart el fog adni. De nem, kókuszpólya köszi nem, egyáltalán a pólya mint olyan szóba se jöhet. Lényeg a lényeg: hamar elegem lett, menekülőre fogtuk, de legalább 2 gumis lepedővel gazdagabbak lettünk - megjegyzem, matrac még nincs... Alakulunk :-)

Aztán a babakocsi - keresgélek, nézelődök, de nagyon nem tudom, hogy kéne. Néha arra hajlok, hogy jó lesz egy olcsóbb is, minek rá annyi pénzt kiadni, de aztán meg felülkerekedik bennem az igény, hogy legyen már benne azért Mózes-kosár funkció is, mert mégis, aztán röhögök, ahogy próbálom magam kívülről hallani, nevetséges. Apja persze ebből igyekszik kivonni magát, egy fixa ideája van csupán: a jó babakocsinak jó nagy kereke van...

És hogy el ne felejtsem: ma megéltem a várandósságom egyik legmeghökkentőbb, legfélelmetesebb pillanatát, amikor is a lesből támadó volt munkatárs a másodperc töredéke alatt ért az irodaajtóból az asztalomig, és suvasztotta be a kezét az asztal széle és a pocak közé egyetlen szó nélkül, simogatási céllal.

Önkénytelenül jött az "ezt ne, mert nagyon utálom", és a 150es vérnyomás, na meg a felháborodott testtartás, menekültem volna, de nem volt hová. Padlóra küldött teljesen, köpni-nyelni nem tudtam, de szerencsére valószínű ő is, és ott is hagyott.

Könyörgöm: az anyám nem csinál ilyet! hogy és miért? ez az ÉN TESTEM! A szándék önmagában kiborított volna, nemhogy így. Remélem, többet ilyen nem lesz... Viszont előre rettegek a babakocsiba behajolós, fogdosós nyugdíjasoktól. Borítékolom előre, hogy hasonló reakciót váltana ki egy olyan támadás is belőlem.

Van ez az egyetlen szem sorozat, amit nem letöltött évadokkal, eredeti nyelven nézünk, hanem konkrétan hétfőn este, a TVben. Az utóbbi időben azonban a reklámblokkig bírtam általában, aztán kiütöttem magam, tegnap azonban még a főcímig se jutottunk el.

Arra ébredtem, hogy férj a telefonját buzerálja, mint általában minden reggel felkelés előtt, mondom neki, tudom, hogy korán feküdtünk, de én akkor is azt érzem, hogy még baromira tudnék aludni, mire ő: nem csoda, fél 3 van. Ja köszi. Másfél-2 óra aranyos mókázás, prücsök önvédelmi edzése és rengeteg nevetés után valahogy sikerült elaludni. Aztán reggel jött a számvetés, hogy állítólag osztottam még eztán vagy 3 jobbegyenest, és egyszer dühösen az arcába fújtam a levegőt. Aztán megjegyezte: ez egyébként mindezekkel együtt egy nagyon jó éjszaka volt, komolyan. Aztán felkeltem, elkészítem a hónap végi spórolós reggelit, összeszedtük magunkat és irány a munka.

Belegondoltam: drágám, néhány hónap múlva mit nem adnál majd te egy ilyen éjszakáért ;-) És persze én is, naná.

Hosszú idő után újra itt - hadd szóljon, időm lesz.

Hogy valami aktuálissal, frissel indítsak: nyilatkoztam, DONT TÁCCS MÁJ MÁNI! Eleve nem lett volna hosszadalmas az üyintézés, de hasbedobással rövidítettem is kicsit a dolgon, és soron kívül intézhettük az ügyeket. És büszke lehetek rá, hogy ha nem is egy vagyont, de egy 7 számjegyű összeget a melting pot helyett a saját nevecskémmel fémjelzett "számlán" tudhatok - basszus, léynegében egy kisnyugdíjas évi járandósságát nem adtam át NEKIK.

Ami a 2011-et illeti: eddig ritka fos, csomó feszültség, nyüglődés, nem vált nehézségek, de ilyen kezdés után, ugye... A május eleve valami igazán újat hoz majd. Csak addig a munkahelyet is el kéne viselni valahogy, illetve csak áprilisig, vagy csak március végéig, attól függően, mennyi szabit engednek meg kivenni a szülési előtt még. Kell már a változás, az igazán új, a varázslat az életembe, mert ebbe a kibaszott mókuskerékbe előbb vagy utóbb bele fog akadni a lábam...

sokszor állatira nehéz befogni a számat, és nem a fizikai értelemben, mert annyira pl. az enyém nem nagy, hanem konkrétan nem beszélni, elhallgatni valamit. most is ezt érzem, de aztán belegondolok, és ráébredek, hogy ez most így a praktikusabb, és nem kicsivel. valójában jól elbújnék, hogy még a gyanú árnyéka se vetődjön rám, aztán akkor jönnék elő, mikor ennek az egésznek már vége van. igen, mert továbbra sem vágyom a középpontba. főleg nem úgy, hogy mondjuk eddig valaki letojt, ettől meg speciel máris érdekesebbnek tűnnék számára. ettől egészen konkrétan már előre undorodom. nem, haggyálbékén - ettől én még ugyan az leszek. készítem magam az emberek kíváncsiságára, és edzem magam a reakcióikra, amikor konstatálják, hogy én egyáltalán nem vagyok az általuk elvárt mértékben szociális és közlékeny.

és a fizikai kontaktus: nálam ez csak igen indokolt esetben lép túl egy üdvözlő puszin, vagy kézfogáson - engem ne ölelgessen bárki, nálam ez valami extra, amit kevés emberrel tudok őszintén, ösztönösen felvállalni. na tessék - ezeket ahogy írtam, el is képzeltem, és máris sikerült felidegelnem magam.

hát erről beszélek :)

 az élet furcsa játéka: egy újabb veszteség után egy szinte váratlan boldogságocska. Hazudok - még nem teljesen az, de valami olyasmi - pánik, sokk, meglepetés és valami hasremegős hűbazmeg.

szörnyű ezt mondani, de életem egyik legszürreálisabb élményén vagyok túl, ami egy temetés képében lepett meg - sima, csak szövegolvasós, világi temetés, egy olyan felolvasónővel, aki meg volt arról győződve, hogy a patetikusságot egy olyan vélt archaizáló forma erősíti majd, mely szerint minden szóvégi magánhangzó hosszú, és van előtte egy 'h'. restellem, de egyszer felnevettem, és rettegtem, hogy nem lesz megállás, de sikerült végül megfogni a dolgot.

akkor már tudtam azt, amit most, se többet, se kevesebbet. következő csütörtök.

most pedig épp azon filózom, mit szólna hozzá a 15 éves húgom, ha elmondanám neki, hogy pusztán attól, hogy arra gondolok, mennyire féltem őt most az új környezetében, képes vagyok elsírni magam.

hormonok, kösszép

ok, sosem voltam az a kemény csaj, bár állítólag látszólag de...

és arról még nem esett szó, hogy egy családtag elvesztése után itt az újabb drámai fordulat és küzdelem, és ma látogatás.

not so good...

Tegnap az LF tér középső parkos részén áttekintve próbáltam felfedezni azt a pincécsajt, aki a múlt héten sikeresen kihozott a béketűrésemből, de nem leltem. Ellenben fantasztikusat beszélgettem baggyvel, eszelős limonádét ittam (tényelg az volt, pedig lássuk be, ez önmagában nem nagy teljesítmény, de mégis...), az este végén pedig azon filóztam, ha a visszajáró 400 ftot (nem, nem vagyok kicsinyes, volt jatt így is) 8 db 50es formájában kapom vissza, az a pincér ellenszenvének jele? Aztán rájöttem, nem, mert akkor lehet, 20asokat hozott volna. Mindenesetre vicces volt eltenni.

Persze elmondtam az anyósparám minden részletét, megnyugtatott, nem vagyok neurotikus, többé-kevésbé érthető, amit mondok. Juteszembe aggódom a hétvégi iskolája miatt is (anyósóomnak), hogy ha 2 hetente fel fog járni Pestre hétvégére, hol fog aludni, és (instállom, az jár leginkább a fejemben) rémiszt a gondolat, hogy esetleg nagyvonalúan már fel kellett volna ajánlanom, hogy "HÁT NÁLUNK". Pedig sajnos erre képtelen lennék. Néha: OK, mindig: KIZÁRT!!! Valahogy ettől is bűntudatom van, de nem tehetek ellene semmit.

Baggy mesélt a nagy szakításról, a lezárásról, én tisztelem, hogy ilyen szépen meg tudta tenni, és féltem, hogy fogja kibírni a 3 hetes körutazást steve-vel és a családjával, mikor ott még adódhatnak érzelmek. Szorítok, hogy ami "nem alakul és nincs köztük semmi", az egy hónap múlva, mikor visszajön majd Peruból (szar neki) szépen elkezdődhessen. Végre valaki, aki kimondta: 30ig akarom az elsőt, és szorít az idő. Igazából a mi aprótalpunknak a baráti társaságból jó eséllyel egy cimborája sem lesz, így rá leszek utalva a játszótéri haverkodásra. Tartanánk már ott, hogy ezen kelljen agyalnom :)

Ma pedig várom a szokásos havi 5napost. A zuram ezt már szerintem napok óta érzi.

Tegnap épp csak addig túráztattam magam, hogy bizony, lehet valami a már ecsetelt érzéseimből igaz, hogy este elballagtam a patikába, és vettem egy tesztet, Vnek nem szóltam róla. Nem is tudom, valahogy röhelyesnek éreztem. Reggel nagy titokban (ja persze, 10 perc a budin, biztos nem tűnt fel neki) megcsináltam, 0, semmi. Mit is vártam... Aztán bevallottam neki, hogy milyen hülye vagyok, mire ő csak annyit reagált, hogy igazából ő úgyis nyári gyereket szeretne. Kösz bazdmeg, nagy hassal 40 fokban, biztos remek lesz. De majd alakul.

Időközben azon gondolkodtam, hogy is mondanám meg, ha mégis. Ő állítja, előbb fog rájönni, mint én, de ezen minimum meg lennék lepődve.
Az is eszembe jutott, hogy képes lennék néhány hónapig még menstruációt is hazudni, csak mert tudom, hogy nem állna meg benne a szó, és az egész családjának idejekorán elmondaná, én pedig azt nem akarom. Egyáltalán nem akarok plusz figyelmet, nem akarom, hogy attól legyek értékesebb, egyáltalán valami, mert anya vagyok. Előre írtózom a "hogy vagytok" típusú kérdésektől, lever a víz, ha belegondolok, hogy majd meg akarják fogni a hasam. Tudom, hogy ezt nem fogom engedni, és biztos vagyok benne, hogy ezen meg fognak sértődni, de akkor sem. Ez olyan dolog, amit csak az igazán fontosakkal, leginkább a férjemmel, szerelmemmel osztanék meg. Egy közös kis csoda - a miénk!

Anyatigris leszek, tudom, hogy bizonyos szinten ki fogom sajátítani a gyerekem, és meg fogok őrülni a féltékenységtől, ha a szülein kívül máshoz is ragaszkodni kezd majd. De csak feldolgozom... Rémes vagyok, na! És pl. az milyen, hogy már most azon aggódom, hogy a nagymamák majd jönnének segíteni, és én ezt el fogom utasítani? Vagy hogy mennyire lesz abból feszültség, hogy valószínűleg anyuék "előnyt fognak élvezni" a pici életében anyósomékhoz képest, mert közel vannak, és mert eleve bizos vagyok benne, hogy az ő tanácsait jobban el fogom fogadni? Vagy hogy nem akarom majd, hogy nálunk aludjon bárki?

És a legrosszabb, hogy hétvégén már Vnek is kifakadtam, hogy igen, jól látja, piszkálódó vagyok, ha az anyukájáról van szó, mert nem tudom szeretni, ahogy kéne, egyáltalán nem tudok még vele mit kezdeni, mert "fura". És nem, köszönöm, nem előítélet, hanem egy leküzdhetetlen érzés, amit nem szeretek. Frusztrál.

...aztán amikor mindezen átrágom magam, már csak az jár a fejemben, mi lesz mindezekkel a kérdésekkel, problémákkal, ha várandós leszek? jegeljük inkább...

 Nem vagyok jó, mert megint hetek óta semmit nem rögzítettem, pedig...

A munkát ugorjuk, az most nem lényeg. Röviden az események: temetés, nagyi és család a kiborulás szélén (az előbbi dolgozik ezen erősen). Aztán hosszú szünet, és: anya 50 :D Repülnek Párizsba októberben;)

Arról akartam írni, mik vannak most a lelkemben. Anyósék kb. egy órával ezelőtt mentek el, itt voltak reggel óta. Volt közös IKEA, ebéd, stb. Rettentő voltam.  Valahogy az egész vásárlás alatt éreztem, hogy erősen kiakadt ábrázattal vonszolom magam, szánt szándékkal mindig a többieket jól lehagyva. Beszóltam egy pasinak is a parkolóban, aki nem tuda megvárni, hogy elmenjünk mögötte, és kitolatott elénk.Fel nem foghatom, miért teszek ilyen dolgokat mostanság: nem megyek el szó nélkül a dolgok mellett, beszólok, aztán pedig pörgök a dolgon.

Múlt héten még aggódtam azon, hogy akarok-e tényleg most babát, aztán bebátorodtam, most pedig napok óta azon gondolkodom, azt figyelem, milyen tüneteit produkálom a terhességnek. Most pl. a székrekedésemet fogom arra, mivel ilyen nálam sosem volt. Ez van. Most pedig megyek enni, folyton éhezem :S

hétfő. Egy elég jó hétvége után ez különösen kellemetlen élmény, pláne ilyen szar időben.

Ma lelkiismeretfurdalással jöttem be, mert az agyamban dúló vihar miatt azt érztem, nem tudtam odatenni magam a múlt héten munkafronton, és a mára készített anyag nem jó, nem olyan, ami megüti a mércét. Aztán azt a véleményt kaptam, hogy ez óriási munka volt, nagyszerű, köszi, stb. Lehet, valami csak maradt a magammal szembeni magas elvárásokból? Ok, akkor nincs gond. Illetve majd holnap kiderül, mikor "disznók elé" lesz vetve. Mert az nyilvánvaló, hogy a területi képviselők mindent jobban tudnak, mint mi, akik innen bentről próbáljuk terelgetni a dolgokat. De majd kiderül.

Ha minden igaz, pénteken eladjuk a lakást, ha valaki olvassa ezt rajtam kívül, akkor küldheti az energiákat. Ha ez ok, akkor jön az ügyintézés a szolgáltatóknál, amit gyűlölök, de most azt mondom: bár ott tartanánk...

Nem szeretnék szürke és borús bejegyzéseket írni, de a sors így hozta, hogy most kell. Megválttatott, elment.

Napok óta kértem az Istent, hogy ha számít valamit, akkor vegye magához, mert ez az állípot nem méltó hozzá. Viharos 1,5 hét alatt lett emberi roncs egy szellemileg és korának megfelelően testileg ép emberből, váratlanul. Másfél hete még beszélgettünk, kávézgatott, viccelődött a betegápolóval, majd napról napra lett kevesebb, vesztette el magát. Pénteken vitték át az "utógondozóba". Szép szó, tele nevében az álságos és értelmetlen reménnyel. Borzalmas hely, elhagyatott, magukra hagyott emberek között kapott helyet, olyan körülmények között, amiről írni sem lenne jó. Fájt így látnom, fájt ott látnom. Az orvosok és nővérek erejükön felül voltak gondoskodók és emberségesek. Négy napott töltött ott, mikor látogattuk, már nem tudta, hogy ott vagyunk, hogy kik vagyunk. Jobb lett volna, ha ő lát minket, és mi nem látjuk őt - úgy.

Tegnap elaludt, megváltották. Szemem előtt a kép, ahogy mamát megcsókolta utoljára, és talán ez is elhangzott: "Majd jövök vissza, Guszti." Már nem megy, itt már nem találkoznak.

Ma mentünk el a holmijaiért. "Hagyaték" - így nevezte a nővér, és a szívem csavarodott bele. Nem, ez nem hagyaték, ezek tárgyak. A hagyatéka bennünk él.

Szeretlek papa...

Kell-e mondanom, hogy:

- tegnap előtt délután a kórházi túra elhozta a mélypontot és totális kiborulást, hello pozitív gondolatok

- tegnap délutánra újra teljesen ok volt a világképem

- tegnap adtam fel az adóbevallásom (micsoda meglepő!).

Valamikor volt egy olyan vágyam, hogy majd a saját lakásomba sűrűn jöjjenek vendégek, törjenek rám, látogassanak. Aztán ez elmút, sőt, elemi erővel gyűlölöm, ha valaki váratlanul állít be. De vigyázzon az ember mit kíván, mert sajnos az elmúlt időszakban szinte hetente kapunk egy ilyen váratlan látogatót. Pl. tegnap. És ha T egyedül jött volna, még hagyján, de végül barátnőstől érkezett, így lehettem társalkodónő a finoman illatozó, frissen készült csirkemáj fölött, amit csak fél 9 után kóstolhattam így meg. A kívánságokról pedig annyit, hogy épp tegnap melóból hazafelé mondtam Férjnek, hogy kíváncsi lennék, miféle rémség lehet ez a csaj, mert jót eddig még nem hallottunk róla. Nos, köszi.

Most az van, amiben nem hittem - dől rám a sok szar a fene nagy optimizmusom közepette. Máskor ilyenkor hozzám se lehet szólni, depresszió és társai költöznek be az életembe, de most semmi, szinte félelmetesen higgadt vagyok. Ahham, majd biztos lesz egy pont, de addig mosolyogva csodálkozom magamon.

Van itt most minden: fenyegető halál, elhúzódó lakásbiznisz, mert valaki az előbbi következtében aláírásképtelen jelenleg, sok munka, amit csak tolok, mert nem tudom, melyik végét fogjam, és társai. Egyszer ennek is vége lesz.

Magam sem tudom, mi ez most.

Férj 3 nappal ezelőtt míg én zuhanyoztam alakított - elzárom a csapot a kádban, és hallom a sűrű anyázást, nem tudom belőni, honnan. Kérdem, mi a helyzet, mire ő csak ennyit - na, szerinted mégis mi történhetett? Hát mégis, hogy nem jutott eszmbe egyből, hogy a proteinturmix felrázása közben jött rá, hogy a shakeren nincs rajta a teteje, de már késő volt, mert időközben a nagymennyiségben kifröccsenő cucc beterítette a monitort, a fél dolgozót, és a 1,5 héttel korábban vásárolt MacBookot. Hát remek. Erre én? Hiszti szokásosan, feje leordítása? Fenét... Mint egy tündér: rohantam segíteni, takarítottam, szárítottam, majd nyugtattam a drágát, hogy semmi gond nem lesz, ne aggódjon. Belül persze ott volt a tajték, de most győzött bennem az a racionális gondolat, hogy épp eléggé gyötrődik ő emiatt, nem kell még az én hozzájárulásom is. 2 napig se kép, se hang, a szervízben azt mondták, 20ezerért UH-val kitakarítják (wtf?), és ugyanennyiért kicserélnek benne valamit. Férj mondta, köszi, ezt nem, megoldja máshogy. Ma elment a cuccért, elhozta, és azt mondta, működik... Lehet, valami nem tökéletes, de működik. Azt mondom erre azért már tényleg, hogy basszák meg. Beljebb vagyunk minimum egy 20assal.

Persze mondanom sem kell, tudtam, hogy ez is jól fog alakulni :)

Manapság trendi kezd lenni a gondolatok erejébe vetett hit, sokat beszélünk róla, de képtelenek vagyunk rá. Vagy nem? Mindenestre az esküvő után rámszállt nyugalom, a "megtaláltam", "megoldottam" érzés magamra vett mosolya sok dolgon átsegített. Jelentem igen, jó dolgok vannak. Persze minden relatív, és alapjában az sem nagy öröm, hogy el kell adnunk egy lakást, de ha már kell, akkor az jó, hogy van kinek. Meg vagyok róla győződve, hogy mindez azért történt, mert én előre tudtam.

Mellesleg tegnap B&S vendégei voltunk vacsorára, és a lazannyából (esélytelen, hogy helyesen leírjam, így marad ez) annyira bezabáltam, hogy még most ir rosszul vagyok. Kéne egy cigi... (nem szabad, ejj!)

Azok vagyunk 2,5 hete. Szeretem az érzést, szeretem őt, szeretem, amikor valakinek Róla beszélek, és azt mondom, hogy a párom, majd javítom magam, hogy igazából a férjem, de még nem szoktam meg ezt a megszólítást. Életem egyik legcsodásabb napja volt, a szertartások alatt magamnál sem voltam. Főnökasszonyom szavaival élve: láthatóan lebegtünk, nem voltunk "itt".

Megnéztük a videót, és cseppet sem lep meg, de valahogy nem láttam szépnek magam. Pedig akkor és ott teljesen azt hittem, és mások is azt mondták, még a képek és a video alapján is, de én... Vannak dolgok, amik nem változnak.

Aztán jött az egy hét csodálatos mediterrán kikapcsolódás,  aztán újra a hétköznapok. De nem szürkék - tudok hinni a jóban mostanság, így az nem is kerül el. Hajrá Nő, csak így tovább.

Ja idióta pózolás nélkül mostanában nem múlhat el este... Szombaton készülődünk barátokhoz vacsizni, zuhanyzik, majd csípőre tett kézzel pózol, csücsörít - teszi mindezt egy szál zokniban. Valami idióta fehér sportzoknit sikerült felvennie, a tipikus, szárán két csíkos megoldásra kell gondolni, valószínű ez adta az ötletet neki, ugyanis egyszer csak megszólalt: "Nézd, NDK pornósztár vagyok..."

Igen, képes vagyok ezen röhögni, és persze közben fogom a fejem, de természetesen csak a tisztesség kedvéért.

Aztán szombaton a vacsora utáni borozás érdekes beszélgetéseket hozott, hallgattam S-t, ahogy meséli, mi is a gond az ő kapcsolatukban, és tudja, hogy 60%-ban ő az oka, de akkor is, és tudja, hogy az is gond, hogy neki ez az első, és... Hát, megtámadtak a régi emlékek, gondolatok, és szívem szerint azt mondtam volna, hogy ennek így kell lennie, menj tovább, de persze végül ez nem jött ki a számon. Dobálóztam nevetséges közhelyekkel. Szép pár, szeretném, hogy menjen nekik, de sajnos úgy tűnik, mindegyik hülye a maga módján, és ezek a hülyeségek nem erősítik egymást. Azért örülnék, ha meg tudnák oldani

Kicsit kezd már elegem lenni azokból a vad északákból, amikor nyugtalanul forgolódva azt sorolgatom magamban, hogy miket kell még elintézni. Milliószor határoztam már el, hogy kicsit kiengedem a gyeplőt, hiszen olyan nagy hiányosságok nem lehetnek már, és minden rendben lesz, ilyenkor néha sikerül is reggelig aludnom, akár több éjszakán keresztül is, de aztán visszatérnek a rémséges aggodalmak. Valójában nem számít - minden épp annyira lesz jó, mint amennyire kell, és akinek fontos, hogy mi történik velünk, az úgyis ott lesz.

Csütörtökön elvittük a karikagyűrűm az ékszerészhez, mert kicsi lett (ügyesen vettem le a saját méretem). Hogy ne vesszen el, a boltban kapott dobozában vittük el odáig V gyűrűjével együtt, de ott meg az tűnt jónak, ha végül a dobozban hagyjuk ott a pasinál, így V gyorsan "eljegyezte magát" - praktikus okokból. Én majd szerdán kapom vissza, és akkor végre felhúzom a bal kezemre. Éljenek a hagyományok - kb. 3 hétig fogunk jegyben járni.

Le kell írnom, hogy talán abszurd, de állatira szexinek látom rajta. Büszke rá, hogy viselheti.

Tegnap este teli szájjal röhögtünk azon, hogy a lagzi milyen szinten vág minket nullára, és hogy OK, hogy megvan a nászútra a repjegy és szállás, de hogy ott miből leszünk el, még kérdéses. Megoldódik ez is, tuti.

Egyébként az a kérdés, amit most a legjobban gyűlölök: hány nap van még hátra? Nos, kivételesen tudom: 26. Köszönöm, erről ennyit.

Nyűgösen nyúlok el a nagyszobában a tévé előtt, kezemben a távirányító és éppen vad nyomkodásban vagyok, hogy eldöntsem, mivel fárasszam magam az elkövetkező usque fél órába. Fáj a fejem, gyötrődök - borzasztó szokásommá vált ez mostanában, talán másképp nem is menne már. Hallom, ahogy az előszobában matatva zuhanyozni készül, beledobja a szenyeskosárba a ruháit, majd csend, és aztán rájövök, hogy engem néz. Valamit vár. Oldalra nézek,és látom, hogy anyaszült meztelenül áll a szoba ajtajában, arcán gyermeki vigyor és pózol, feszit, mintha a Mr. Olympia szimpadán állna. Anyira valószínűtlen, ahogy ezt a pillanatokkal korábban még ingben, öltönyben feszítő férfit most hirtelen így látom, hogy egész egyszerűen kitör belőlem a gurgulázó nevetés. Persze a cél ez volt, nem kérdés. Egy pillanat csak az egész, és már "libben" is tovább a fürdőbe. Én meg azon mélázok fejfájásomról megfeledkezve, buta kis vigyorral a fejemen, hogy kamaszként mit szóltam volna egy hasonló jelenethez a "pasimtól".