Miért van az, hogy egy hosszú, (relatví) jó hangulatban telő hétvége végére jutok el oda, hogy törnék, zúznék és azt érzem, én vagyok a földön a legszerencsétlenebb? Ez persze nincs így, távolról sem, csak azt érzem, hogy a mellemen ül megint az a qrva elefánt és az orrmányát meg a nyakamra csavarja.

Hétvége címszavakban: utazás anyósomékhoz - kicsilánnyal először -, Beni nagyfiús ágyat kapott ott (sose aludt eddig abban, most se szerettem volna, de ez van, csak a második éjszaka esett le és csak kicsit sírt...) és megjegyzendő tény összesen ennyi. Nem volt rossz, nekem ezek az utazások mindig a tanulásról szólnak, az önkontrollról, a magamra való görcsös odafigyelésről, mióta tavaly karácsonykor kiderült, hogy nekik sok vagyok (néha magamnak is ) és most azt hiszem, elég jól vizsgáztam. De sajnos valami nem változik - a létező legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudom V anyukáját közelebb engedni, van benne valami, ami eszetlen erővel lök el tőle, az aurám peremén se nagyon tűröm, mert jön az a folytós érzés. Nekem ez az érzés teljességgel ismeretlen korábbról és ezért diszkomfortos, ha lehetne, megszabadulnék tőle, de még nincs meg a dolog nyitja - ugyanakkor még legalább a hitem megmaradt, hogy ez nem feltétlenül tart örökké.

De nem, nem ez az elefánt, hanem kezdek szembesülni azzal, hogy mindenkit magam elé helyezek, mindenkinek adnék és ettől lassan elfogyok, kimerülök. Igaz ez Vre is (sőt, leginkább rá), bármennyire tagadni szokta ezt magam előtt is - a jó az egészben az, hogy a felismeréstől csupán mintegy 2 gondolatnyira van a megoldás, így ezt nem is érdemes a végtelenségig húzni. Hibáztatni csak magam tudom, ezen nekem kell változtatni. A nehezebb része az lesz, hogy ezt gyakorlattá tegyem és végre tényleg becsüljem magam is és megtanuljak önzőnek lenni - mert KELL. Ez nem azt jelenti, hogy bármi gond lenne VELÜNK, mert a gond BENNEM van. Tartom magam, hogy tőle jobbat nem kaphattam volna az élettől, de azért ezért/ezen mindig van mit melózni (talán leginkább akkor, ha azt hisszük, minden a legszpibb, jobb nem is lehetne. Az ugyanis tényleg anyira félelmetes, hogy szerintem érdemes egy kicsit megijedni tőle és jobban megnézni...)

És mit akarok még? Tudni, okos(abb)nak lenni és - alkalmanként és a szó jobbik értelmében - felülkerekedni és nem mindere rábólintani... Persze a gyengébekkel folyamatosan gyakorlom ezt (pl. igen, ayósom erre talán a legjobb példa sajnos :/), de ez nem tesz többé, sőt, ez etikátlan és sokszor szükségtelen.

Az előbb még idegbajosan kaptam magam elé a laptoopt és kb. negyedszerre sikerült csak belépnem ide, mert azt éreztem, írnom kell, MUSZÁJ, és igazam volt. Jobb lett, sőt!

Írásterápia rlz :)

És mivel épp most az apróbbtalpú is felébredt, már szaladok is, megállás ugye nincs.