Nem szeretnék szürke és borús bejegyzéseket írni, de a sors így hozta, hogy most kell. Megválttatott, elment.

Napok óta kértem az Istent, hogy ha számít valamit, akkor vegye magához, mert ez az állípot nem méltó hozzá. Viharos 1,5 hét alatt lett emberi roncs egy szellemileg és korának megfelelően testileg ép emberből, váratlanul. Másfél hete még beszélgettünk, kávézgatott, viccelődött a betegápolóval, majd napról napra lett kevesebb, vesztette el magát. Pénteken vitték át az "utógondozóba". Szép szó, tele nevében az álságos és értelmetlen reménnyel. Borzalmas hely, elhagyatott, magukra hagyott emberek között kapott helyet, olyan körülmények között, amiről írni sem lenne jó. Fájt így látnom, fájt ott látnom. Az orvosok és nővérek erejükön felül voltak gondoskodók és emberségesek. Négy napott töltött ott, mikor látogattuk, már nem tudta, hogy ott vagyunk, hogy kik vagyunk. Jobb lett volna, ha ő lát minket, és mi nem látjuk őt - úgy.

Tegnap elaludt, megváltották. Szemem előtt a kép, ahogy mamát megcsókolta utoljára, és talán ez is elhangzott: "Majd jövök vissza, Guszti." Már nem megy, itt már nem találkoznak.

Ma mentünk el a holmijaiért. "Hagyaték" - így nevezte a nővér, és a szívem csavarodott bele. Nem, ez nem hagyaték, ezek tárgyak. A hagyatéka bennünk él.

Szeretlek papa...