Ez egy tipikus befáradt szombat, délelőtt kötelező nagyizás, aki megint rákérdezett, mi van a kicsivel - a kicsi pedig nem a hamarosan születendő dédunokája, hanem újra előhúzta a kalapból a lassan egy éve elhunyt nagypapám állítólag azóta más nőtől született gyermekét. Sajnos ritkulnak a tiszta pillanatok és ezzel együtt bármennyire is borzasztó, de megszűnik számomra annak lenni, aki. Nehezen viselem nagyon.

Aztán rohanás haza, anyuék nálunk ebédeltek. Mindeközben V folytatta a tegnap megkezdett aquascapinges projektjét. Tegnap elkezdett értsd: tegnap kezdte el összerakni, az elemek, hozzávalók hónapok óta gyűltek a lakás különböző pontjain. Most fél hét, állapota közel neurotikus, a szűrő ereszt, leszarja, nem érdekli, majd holnap - de mégsem, újra bütyköl, nyughatatlan. Én meg mindeközben a hálóban a laptoppal az ölemben a szexuális életünkről merengek. Valójában valami olyanról, ami - hová szépítsem - nincs. És ezt még magamnak is csak most vallom be. Amikor (van) volt, az paradicsomi, de már lassan küzdeni is annyit kell érte, mint a megváltásért. A várandósság előtt a stressz, a hajtás volt a mumus, most meg engem a hormonok basztatnak (menny és pokol, ördögi kívánósság váltja a teljes közönyt), őt meg a félelem. Szóval ez van. Lassan beletörődök, elfogadom, de ugyanakkor nő bennem a félelem, hogy talán csak anya leszek majd neki, és nem a NŐ, a szerelme. Nekem ez a hiány a qrva eresztő szűrő, engem ez tesz idegessé, de ha tudnám, hogy csak ezért közelít, akkor eltaszítanám. Mondtam már, hogy szerintem qrvára nem könnyű a terhes nők lelki világát megértni? Még jó, hogy a saját oldalamon vagyok :-)