Tegnap épp csak addig túráztattam magam, hogy bizony, lehet valami a már ecsetelt érzéseimből igaz, hogy este elballagtam a patikába, és vettem egy tesztet, Vnek nem szóltam róla. Nem is tudom, valahogy röhelyesnek éreztem. Reggel nagy titokban (ja persze, 10 perc a budin, biztos nem tűnt fel neki) megcsináltam, 0, semmi. Mit is vártam... Aztán bevallottam neki, hogy milyen hülye vagyok, mire ő csak annyit reagált, hogy igazából ő úgyis nyári gyereket szeretne. Kösz bazdmeg, nagy hassal 40 fokban, biztos remek lesz. De majd alakul.

Időközben azon gondolkodtam, hogy is mondanám meg, ha mégis. Ő állítja, előbb fog rájönni, mint én, de ezen minimum meg lennék lepődve.
Az is eszembe jutott, hogy képes lennék néhány hónapig még menstruációt is hazudni, csak mert tudom, hogy nem állna meg benne a szó, és az egész családjának idejekorán elmondaná, én pedig azt nem akarom. Egyáltalán nem akarok plusz figyelmet, nem akarom, hogy attól legyek értékesebb, egyáltalán valami, mert anya vagyok. Előre írtózom a "hogy vagytok" típusú kérdésektől, lever a víz, ha belegondolok, hogy majd meg akarják fogni a hasam. Tudom, hogy ezt nem fogom engedni, és biztos vagyok benne, hogy ezen meg fognak sértődni, de akkor sem. Ez olyan dolog, amit csak az igazán fontosakkal, leginkább a férjemmel, szerelmemmel osztanék meg. Egy közös kis csoda - a miénk!

Anyatigris leszek, tudom, hogy bizonyos szinten ki fogom sajátítani a gyerekem, és meg fogok őrülni a féltékenységtől, ha a szülein kívül máshoz is ragaszkodni kezd majd. De csak feldolgozom... Rémes vagyok, na! És pl. az milyen, hogy már most azon aggódom, hogy a nagymamák majd jönnének segíteni, és én ezt el fogom utasítani? Vagy hogy mennyire lesz abból feszültség, hogy valószínűleg anyuék "előnyt fognak élvezni" a pici életében anyósomékhoz képest, mert közel vannak, és mert eleve bizos vagyok benne, hogy az ő tanácsait jobban el fogom fogadni? Vagy hogy nem akarom majd, hogy nálunk aludjon bárki?

És a legrosszabb, hogy hétvégén már Vnek is kifakadtam, hogy igen, jól látja, piszkálódó vagyok, ha az anyukájáról van szó, mert nem tudom szeretni, ahogy kéne, egyáltalán nem tudok még vele mit kezdeni, mert "fura". És nem, köszönöm, nem előítélet, hanem egy leküzdhetetlen érzés, amit nem szeretek. Frusztrál.

...aztán amikor mindezen átrágom magam, már csak az jár a fejemben, mi lesz mindezekkel a kérdésekkel, problémákkal, ha várandós leszek? jegeljük inkább...