laza kihagyás után a történet folytatódik - 2 gyerekkel később

meg sem próbálom leírni, pótolni, ami kimaradt, röviden legyen elég annyi, hogy minden csodálatos, jelenleg itthonülő vagyok a két aprósággal és menny és pokol között lavírozok. Ez rettenetesen túlzott azonban, mert ha őszinte akarok lenni, saját magam legnagyobb meglepetésére kislányunk születése óta (lassan 3 hónapja) egyetlen olyan nap volt, mikor azt éreztem, vége, kész, ez nem nekem való. Tehát mondjuk 90 napból egy, szerintem ez tök baba :) Persze pillanatok vannak nehezebbek, van, hogy olyat teszek, mondok, ami után legszívesebben fülem-farkam behúzva elvonulnék sírni a sarokba, de a fiunk megszületése óta eltelt idő, és az újonnan az életembe bekerült, hozzám hasonló cipőben járó asszonykák (értsd: anyukák aprókorúval) tapasztalatai alapján azt kell mondanom, ezzel sincs gond.

Van ám, mikor gondolatban kihúzom magam, és mindenkinek teli szájjal a képébe röhögök, akinek a második várandósságom alatt az volt számomra a legfontosabb üzenettel bíró, ismétlődően elhangzó közlendője, hogy "nehéz lesz ám". Mintha akarták volna, hogy a lakásunkban felgyülemlett mocsokban 4kézláb mászva, segítségért szűkölve lássanak. Hát kedveskéim, ez bukta, sőt! Lehet, a lakás nem csillog minden nap és van, hogy egy éjszakán át pihen a mosogatni való, de összességében kiegyensúlyozottabb vagyok, mint 1 babával. (14,5 hónap van köztük)

A nagy visszatérés alkalmából azt is szeretném most gyorsan lejegyezni, hogy ma van épp 5 éve, hogy minden racionalizmusomat és megfontoltságom félredobva talán másfél korsónyi bátorítás lekűzdése után azt mondtam az egyik jóképű és széplelkű kollégámnak - akivel akkor már 1,5 hónapja lelkileg csaltam az akkorimat - hogy szeretem. Akkor ez épp ugyan így egy pénteki napon volt és azóta sem fogom fel, hogy voltam erre képes, de nem sült el a dolog rosszul - másfél éve hozzámentem feleségül.

Nem akarok már elveszni, írni jó, jövök még - csak mostanság nem én osztom be az időmet.