az élet furcsa játéka: egy újabb veszteség után egy szinte váratlan boldogságocska. Hazudok - még nem teljesen az, de valami olyasmi - pánik, sokk, meglepetés és valami hasremegős hűbazmeg.

szörnyű ezt mondani, de életem egyik legszürreálisabb élményén vagyok túl, ami egy temetés képében lepett meg - sima, csak szövegolvasós, világi temetés, egy olyan felolvasónővel, aki meg volt arról győződve, hogy a patetikusságot egy olyan vélt archaizáló forma erősíti majd, mely szerint minden szóvégi magánhangzó hosszú, és van előtte egy 'h'. restellem, de egyszer felnevettem, és rettegtem, hogy nem lesz megállás, de sikerült végül megfogni a dolgot.

akkor már tudtam azt, amit most, se többet, se kevesebbet. következő csütörtök.

most pedig épp azon filózom, mit szólna hozzá a 15 éves húgom, ha elmondanám neki, hogy pusztán attól, hogy arra gondolok, mennyire féltem őt most az új környezetében, képes vagyok elsírni magam.

hormonok, kösszép

ok, sosem voltam az a kemény csaj, bár állítólag látszólag de...