sokszor állatira nehéz befogni a számat, és nem a fizikai értelemben, mert annyira pl. az enyém nem nagy, hanem konkrétan nem beszélni, elhallgatni valamit. most is ezt érzem, de aztán belegondolok, és ráébredek, hogy ez most így a praktikusabb, és nem kicsivel. valójában jól elbújnék, hogy még a gyanú árnyéka se vetődjön rám, aztán akkor jönnék elő, mikor ennek az egésznek már vége van. igen, mert továbbra sem vágyom a középpontba. főleg nem úgy, hogy mondjuk eddig valaki letojt, ettől meg speciel máris érdekesebbnek tűnnék számára. ettől egészen konkrétan már előre undorodom. nem, haggyálbékén - ettől én még ugyan az leszek. készítem magam az emberek kíváncsiságára, és edzem magam a reakcióikra, amikor konstatálják, hogy én egyáltalán nem vagyok az általuk elvárt mértékben szociális és közlékeny.

és a fizikai kontaktus: nálam ez csak igen indokolt esetben lép túl egy üdvözlő puszin, vagy kézfogáson - engem ne ölelgessen bárki, nálam ez valami extra, amit kevés emberrel tudok őszintén, ösztönösen felvállalni. na tessék - ezeket ahogy írtam, el is képzeltem, és máris sikerült felidegelnem magam.

hát erről beszélek :)